Kezdjük az elején. Magyarországon a tanulói egyenlőtlenség nagy. Különösen a család hatása számottevő a tanulók iskolai teljesítményére. Azaz, ha a tanulói egyenlőség alatt azt értjük, hogy minden diáknak családi hátterétől, társadalmi hovatartozásától függetlenül, kizárólag saját tehetségétől függően kellene az iskolában teljesítenie, akkor itthon az egyenlőség terén súlyos gondok vannak.

A családi háttér tanulói teljesítményekre gyakorolt hatását szociológiai és közgazdasági elméletek szerint is jelentősen befolyásolhatja mind a korai szelekció, mind a szabad iskolaválasztás (illetve bármi más, ami lehetőséget teremt a diákok valamilyen ok alapján történő szétválogatására, például a matektagozat). Bár a nemzetközi eredmények szerint a korai szelekció negatív hatása nagyobb, mint a szabad iskolaválasztásé, kétségtelenül mindkettő nemkívánatos eredményekhez vezethet. Ettől függetlenül a szabad iskolaválasztás megszüntetése nem jelenti azt, hogy ezzel csökkenni is fognak az egyenlőtlenségek.

Legfőképpen azért nem, mert nagyon könnyű kijátszani. Ugyanúgy, mint a már sokat emlegetett közoktatási törvény 66. §-át, ezt is könnyedén megkerülhetnék mind a fenntartók, mind a szülők. A fenntartók módosíthatnák a beiskolázási körzeteket, a szülők pedig a nagyihoz jelenthetnék be a kicsit, vagy elköltöznének, ha ezzel jobb iskolához juthat a gyerek. Vagy ha mindez nem sikerül, marad a magániskola az egyenlőtlenségekkel együtt, és pozitívabb (kevésbé negatív) államháztartási egyenleggel. De persze – mint azt már legutóbb írtam – a szabad iskolaválasztás megszüntetésével együtt a kisgimnáziumok helyzetét is felül kellene vizsgálni, mert hiába jár együtt négy évig a diplomás szülő gyereke az érettségi nélküli szülő gyerekével, ha az 5. osztályban úgyis eldől a sorsuk. Mindezek mellett nem szabad elfelejteni, hogy hiába van röghöz kötés, ha területi szegregáció is van, azaz hiába szűnik meg a szabad iskolaválasztás, ha a rózsadombi gyerek továbbra is a többi rózsadombi gyerekkel jár majd egy iskolába, és nem a szegényebb körzetek gyerekeivel. Márpedig Magyarországon még nem nyilvánvaló, hogy mennyiben járul hozzá a lakóhelyek közötti eltérő családi összetétel az iskolák közötti különbségekhez.

Így drasztikusabb intézkedések kellenek: „újraközpontosításra van szükség” – írja Erőss. Elméletben igaza van: azok az államok, amelyekben komprehenzív oktatási rendszer van, valóban egyenlőbbnek tűnnek a nemzetközi felmérések alapján. De kérdés egyrészt, hogy valóban szükséges-e ehhez a röghöz kötés? Másrészt nem szabad figyelmen kívül hagyni a jelenlegi társadalmi és politikai viszonyokat, ha egy ilyen komoly reformról van szó.

Komprehenzív rendszer alatt nagyjából azt érthetjük, hogy minden iskola ugyanazt tanítja, ugyanolyan színvonalon, de ami a legfontosabb, hogy ugyanolyan tanulói összetétellel (szelekció nélkül), és minél tovább, mondjuk 16 vagy 18 éves korig. Azaz elméletben minden iskola ugyanolyan. Ez esetben – az elméletnél maradva – semmi értelme a szabad iskolaválasztás kérdésének, hiszen az egyentrabantok között nincsen különbség.

Ezzel el is érkeztünk a legfontosabb kérdéshez: melyek lehetnek azok a körülmények, amelyek lehetővé teszik a komprehenzív rendszer bevezetését? Erre sajnos nincs általános válasz, de az biztos, hogy a jelenlegi társadalmi és politikai helyzet nem ilyen. Még ha el is tekintünk attól, hogy a kormánypártoknak rekordmélységben van a népszerűségük, és attól, hogy az SZDSZ-nek kifejezetten tetszik a jelenlegi rendszer, akkor sem hiszem, hogy Magyarországon – valaha is – be lehetne vezetni a komprehenzív rendszert.

Magyarországon majd két generáción át erőszakkal központosított komprehenzív rendszer működött, de már jó öt évvel a rendszerváltás előtt, sőt talán a rendszerváltás egyik első jeleként az oktatási szakma teljes támogatásával törvénybe iktatták az iskolai autonómiát. Szabad iskolaválasztás vagy korai szelekció sem létezett a szocialista rendszerben. Bár valószínűleg a rendszer egyenlőbb volt akkor, mint ma, mégis mindhárom újítás teljesen természetes lett mindenkinek. Az iskolai autonómiát az átmenetkor az oktatási szakma szinte teljes mellszélességgel támogatta, és támogatja ma is. A szabad iskolaválasztást a középosztály ma már nyilvánvalóan az egyik – ha nem a – legfontosabb oktatási kiváltságaként értelmezi. A korai szelekció (kisgimnáziumok) megszüntetésével pedig a középosztály mellett az egyházak haragját is magára zúdítaná a kormány. Miből gondolja tehát egy oktatáskutató vagy egy tapasztalt miniszter, hogy szembemehet a tanárokkal, az egyházakkal, vagy úgy általában a magyar társadalommal? Miért épp most jött el a komprehenzív reform ideje? Sőt: miből gondolják, hogy valaha is el fog jönni? Szerintem nem véletlen, hogy az egyenlőséget mindig is fontosnak tartó svédekkel szemben a konzervatív, erős középosztályi „uralmon” nyugvó német oktatási rendszer a mai napig nem tudta bevezetni a komprehenzív rendszert. Még mindig itt a legkorábbi a szelekció, és majd minden tartományban szabad az iskolaválasztás, pedig sokkal népszerűbb szociáldemokrata pártok sokkal komolyabb oktatási reformjavaslatokkal álltak elő ezek lebontására. Magyarországon pedig sokkal inkább a német, semmint a skandináv társadalmi normák jellemzőek.

Érdekes módon a mostani német rendszer – bár számos kritika éri mind a mai napig – mégis sokkal egyenlőbb, mint a magyar. Az okok nem egyértelműek, hiszen a német a világ egyik legszelektálóbb iskolai struktúrája. A válasz feltehetőleg az, hogy van egy pár olyan beillesztett kiskapu, ami elősegítheti a tehetséges, de szegény családból származó gyerekek társadalmi felemelkedését. Ilyen például az iskolák közötti viszonylag könnyű átjárhatóság (illetve az erre való törekvés) vagy az ún. Zweiter Bildungsweg (második oktatási út), amely az alacsony iskolai fokozatot (például szakiskola) végzett tanulóknak teszi lehetővé a kötelező oktatás után is a továbbtanulást. Persze elképzelhető, hogy Magyarországon ez az út nem járható. Ezért én nem söpörném félre olyan egyszerűen a „technokrata szakértők” megoldási javaslatait, mint Erőss Gábor. Akár a tanárképzés vagy a mérés-értékelés fejlesztése is lehet a magyar megoldás az egyenlőtlenségek kezelésére. Ha jól értem, erről (is) szól az az oktatási kerekasztal, amely helyett szociális és munkaügyi miniszterünk, Erőss kolléga és jómagam felvállaltuk a tanácsadást.

Megjelent a Magyar Narancs 2007/49. számában.