I.

A racionalitás két dolog együttesét jelenti. Egyrészről az emberek bármelyik két lehetőség közül meg tudják mondani, hogy melyiket választanák (lehetséges az is, hogy azt mondják, mindegy nekik) – ez a teljesség. Másrészt ha adott körülmények mellett az egyik alternatívát (pl. körte) választják a másikkal (pl. alma) szemben, akkor az eredeti választásuk mellett maradnak akkor is, ha olyan lehetőségek is felmerülnek, amelyket az előző választásban alulmaradt alternatíva (alma) javára elvetnének (barack) – ez a tranzitivitás. Egyszerűbben fogalmazva amennyiben valaki adott körülmények mellett a körtét választaná az almával szemben, illetve hansonló körülmények esetén az almát választanák a barackkal szemben, akkor a barack és a körte közül is a körte kerülne ki győztesen.

Amennyiben egy ember ezen két szabály szerint, azaz racionálisan választ, felállítható a különböző választási alternatíváknak egy sorrendje: egy sorrend amelyben az előrébb sorolt altenatíva azért előzi meg a mögötte levőket, mert azokkal szemben nyerne egy összehasonlításban. Ez a sorrend a preferenciarendezés.

Tömören: a racionalitás azt jelenti, hogy egy ember az összes számára választható lehetőséget egyértelműen rangsorolni tudja.

A közgazdaságtan főárama többet tesz fel az egyszerű preferenciarendezésnél. Sokszor feltételezzük, hogy az egyének nem csak rangsorolni tudják választási lehetőségeiket, hanem arról is tudnak valmit mondani, hogy az egyik dolgot mennyivel szeretnék jobban mint a másikat: az egyik dolog mennyivel hasznosabb a másiknál. Így jutunk el egy, a közgazdászok által oly gyakran és szeretettel alkalmazott, másokat gyakran elborzasztó dologig: az egyéni hasznossági függvényig. Ez azt jelenti, hogy egy számmal kifejezhető valaki hasznossága, és ez a szám a rendelkezésére álló dolgok és az őt érő hatások függvényében változik.

Ez a szemlélet – a közgazdaságtan – nem mond semmit sem arról, hogy mi rossz vagy mi a jó. A közgazdaságtan sokat mondhat nekünk az adóról, a versenyről, a tanulásról: magyarázatot adhat, hogyan és miért jöttek létre, illetve előrejelzéseket adhat, hogyan változhatnak ezek a jelenségek a jövőben az emberek racionális viselkedése következtében. Arról, hogy milyen a jó adó, hol és milyen intenzív versenyre van szükség, mennyire fontos a társadalomnak a tanulsás elősegítése, a közgazdaságtan nem mond semmit. Ez így is van rendjén: a fizika sem értékeli kellemességük szerint a halmazállapotokat, a kémia sem osztályozza társadalmi jóságuk szempontjából a nemesgázokat. A tudomány feladata a világ értelmezése és a világról szerzett tudás (vélekedések) rendszerezése.

A közgazdaságtan ismerete hozzájárulhat ahhoz, hogy az egyének vagy csoportjaik jobb döntéseket hozhassanak céljaik elérése érdekében. Egy közgazdász segíthet egy a beruházási lehetőségek dzsungelében eltévedő embernek, egy a piaci kockázatokat mérlegelni akaró vállalatnak vagy egy a közös ügyeiket jobban megszervezni akaró közösségnek, államnak. Ilyenkor azonban nem a közgazdaságtan mondja meg, hogy melyik a jó befektetés, a helyes piaci viselkedés vagy a megfelelő közösségi intézményrendszer. Az egyén, a vállalat, az állam foglamaz meg valamilyen célt, a közgazdaságtan ismerője pedig segít: elmondja, hogy a társadalom egyéneinek racionalitását feltételezve milyen stratégia a leggyümölcsözőbb ezen cél elérése érdekében.

Az emberek elvárják a közgazdaságtan művelőitől, hogy járuljanak hozzá egy jobb társadalom kialakításához. A közgazdászok elhivatottságból, anyagi juttatások vagy elismerés reményében gyakran és szívesen tesznek eleget az ilyen típusú elvárásoknak. Ilyenkor azonban alkalmazzák és nem művelik tudományukat, ahogyan az atomfizikus segít az elemekben megbúvó energia felszabadításával, a kémikus segít új nem látott szilárdságú, hajlékonyságú anyagok kidolgozásával. Nem a fizikus mondja meg, hogy atombombára szükség van-e, nem a kémikus határozza el, hogy rugalmasabb vagy szilárdabb anyagra van-e szükség. Ugyanígy nem a közgazdász dönt arról, hogy kell-e a szegényeket támogatni, baj-e ha az emberek nem vállalnak munkát, pénzüket léhaságra költik részvényvásárlás helyett.

Sokan azt gondolják, a közgazdaságtan egyértelműen megmutatja, hogyan lehet jobbá tenni a világot. Az az ember, aki ezt a vélekedést erősíti, csak növeli az emberek irrális elvárásait és a majdani kiábrándultságot követő flusztárciót. Tudatosan ezt tenni bűn, figyelmetlenségből ezt tenni veszélyes hanyagság.

II.

A közgazdaságtan csak akkor segíthet az egyéneknek vagy a közösségeknek a jobb döntések meghozatalában, ha tudja, hogy a segítendő félnek mi a célja. Ez sok esetben egyértelmű: a befektető magas hozamot, a vállalat növekvő profitot, a politikus nagyobb népszerűséget szeretne. A tudományát jól ismerő közgazdász hasznos segítség lehet számukra. Mi a helyzet azokkal a közöségekkel, melyek célja nem egyértelmű? Mit tud mondani a közgazdaságtan a politikai közösségek számára?

Ezekben az esetekben a közgazdaságtan csak olyan javaslatokat adhat, amelyek végrehajtása az érintett közösség egyik tagja számára sem jár hasznossága csökkenésével, és legalább egy embert a korábbinál kedvezőbb helyezbe hoz. Amikor vesztesek nélküli (közgazdászul: Pareto javulással járó) politika nem valósítható meg, a közgazdász meg van lőve. Mennyire elfogadható a kárvalottak vesztesége a nyertesek számára jelentkező előnyök összessége miatt? Ez az a pont ahol megáll a tudományunk. Ilyenkor megvárhatjuk, hogy a tanácsra váró közösség megfogalmazza céljait, vagy amennyiben ez nem lehetséges, a közgazdaságtan kereteiből kilépve, politikai értékeket elfogadva haladunk tovább.

A közgazdászok a politikafilozófiához fordulnak, amikor a társadalom számára kedvező beavatkozások lehetőségét vizsgálják, általában az utilitarianizmus normatív rendszerét alkalmazzák.

Az utilitarianizmus elmélete szerint az egyének hasznossága összegezhető: az egyének hasznainak függvényében meghatározható a társadalmi jólét. Ehhez azonban fel kell tennünk, hogy az egyes emberek hasznossága összemérhető: meg tudjuk mondani, hányszor nagyobb hasznosságot okoz Bánatos Olivérnek egy új ecset Babéros Néró új csavarkulcs-készletéhez képest. Ezt a problémát egy olyan feltevéssel oldhatjuk fel, hogy feltesszük: ha két ember ugyanolyan körülmények között ugyanazt a dolgot választja, ez a választás ugyanakkora hasznosságváltozással jár mindenkettőjük számára.

Ez azonban nem ad választ arra, hogy a különböző helyzetben lévő egyének megegyező választásainak hasznai hogyan viszonyulnak egymáshoz. Sokszor felteszik a csökkenő határhaszon elvét: ugyanaz a változás kevésébé befolyásolja a több jószággal és lehetőséggel megáldott emberek hasznosságát. Például egy új ruha hatalmas érték egy szegény eladólánynak, míg ehhez képest elhanyagolható jóérzés forrása a bankigazgató lányának.

A közgazdászok a haszonelvű filozófiát egyszerűsített formában vették át. Az utilitarianizmus az egyének hasznosságának számbavételekor tekintettel van az emberek egymás közötti viszonyairai is. Ettől sok közgazdász – modelljeinek (például a jóléti tételek belátásához haszált általános egyensúlyi modell) technikai okok miatt szükséges egyszerűsítő feltevéseit túlságosan komolyan véve – érvelése során eltekint, ami jelentős hiba. Az egyének – a racionalitás elvének megfelelő – preferenciáit el kell fogadnunk. Hiszen lehet valaki mások hasznosságának örülő altruista, azt rosszalva néző irigy vagy mások bizonyos – például dekadens – viselkedését személyes veszteségéként megélő világnézetileg kötött ember. Ha a szomszédomat zavarja, hogy én gyűrött ingebn járok, az ő hasznosságát valóban csökkenti az, ha én nem vasalok. Sok (persze nem mindegyik) közgazdasági alkalmazás eltekint ezektől a személyközi hatásoktól.

Összefoglalva a közgazdászok derékhada elfogadja, hogy az egyének hasznosságai az utilitarianizmus által leírt módon összemérhetőek és gyakran felteszi, hogy az egyének mások hasznosága feletti preferenciáinak számbavételétől eltekinthetünk.

Az utilitarianizmus azonban nem az egyedüli normatív rendszer, a rá épülő javaslatok sok szempontból ellent is mondanak az igazságérzetnek. Nehezen fogadjuk el, hogy egy egyént vagy csoportot kötelezni lehessen az önfeláldozásra, amikor ez a cselekedet a közösség nagyobb hasznosságnövekedéssel járna mint az ő veszteségeik összessége. Nehéz elfogadni egy olyan politikát ami a szegények rovására éri el a gazdagok – a szegények károsodását meghaladó – hasznosságnövekedését. Ezért a legtöbb esetben a hasznosságelvű megközelítést kiegészíti valmilyen a méltáyosságról és az egyéni jogokról (élethez, védelemhez, politikai részvételhez stb.) alkotott koncepció. Sen, Harsányi, Rawls, Sen, Nozick… hosszan sorolhatóak azok a filozófusok, akik elméleteinek elegye alkotja a közjóról alkotott képünket. Ez a normatív alap nem szilárd: idővel változik, tartalma sem egyezik meg mindenki számára. Ahhoz elég stabil ez a normatív kiindulópont, hogy iránymutatóul szolgáljon közgazdaságtani tudásunk alkalmazásához. De ne felejtsük el: a közjóról alkotott elképzelésünk nem része a közgazdaságtannak: az nem tudomány, hanem értékrend.