|
Autót ma már bárki vásárolhat a fővárosban. Utat még nem. Ahelyett,
hogy a kilencvenes évek elején a budapesti úthálózatot is
piacosítottuk volna, inkább állunk sorban, mint régen a Trabantért, és
kicsinyes trükkökkel küzdünk egymással az aszfaltszeletekért.
A magyarországi rendszerváltással a legtöbb termék esetében
áttértünk a piaci árazásra, és hozzászoktunk ahhoz, hogy a kereslet és
a kínálat jelenti a legfontosabb szabályozó erőt. A piaci
mechanizmusok bevezetése csaknem teljes körű volt hazánkban, és
hozzásegített bennünket szűkös erőforrásaink hatékonyabb elosztásához,
illetve a magasabb életszínvonalhoz. A változások az ún. közjavakat
nem érintették, hiszen ezek fogyasztásából senkit sem lehet
kizárni. Bár az utakat alapvetően a közjavak közé szokták sorolni, az
elmúlt évek tapasztalatai alapján ezen a besoroláson változtatni
kell. Legalábbis a főváros esetében, ahol megfelelő koordináló
mechanizmus hiányában állandósult a káosz. A közlekedési helyzet
romlásának társadalmi költségei pedig egyre magasabbak.
Budapesten a világ nagyvárosaiban régóta ismert törvényszerűségek
érvényesültek. A jövedelem növekedésével robbanásszerűen emelkedett a
gépkocsik száma, amivel az úthálózat szerkezete és kiterjedése nem
tudott lépést tartani. Közgazdasági értelemben tehát az utak iránt
óriási túlkereslet alakult ki az elmúlt években. Elméletileg megoldás
lehetne a kínálati oldal megváltoztatása, de ilyen gyorsaságú
keresletbővüléssel az úthálózat nem tudhat lépést tartani. Piaci
körülmények között a túlkereslet áremelkedéssel jár, ami a keresletet
visszaszorítja, illetve átalakítja. A fogyasztók csökkentik a
megdrágult termékek iránti keresletüket, illetve olcsóbb termékeket
választanak.
A budapesti utak esetében nem ez történt. A jelenlegi viszonyok
sokkal inkább a 80-as évekre hasonlítanak. Akkoriban mindenki
Trabantot akart, és majdnem mindenkinek volt is pénze rá. A hiány
miatt óriási volt a sorban állás. Hasonló helyzetben vannak ma a
fővárosi közlekedők is: ácsorognak türelmesen a sorban.
A túlkereslet persze a budapesti utak esetében is felhajtja az
árakat, csak láthatatlanul. A dugóban ácsorogva pöfög a
gépkocsink. Emiatt nő az üzemanyagszámlánk, ráadásul az emberi
egészségre és a környezetre is káros hatású gázokat eregetünk. A
legdrágább talán valamennyiünk számára az, hogy az időnk is
elfolyik. A tömegközlekedőké, az áruszállítóké, a taxiban utazóké
úgyszintén. A vállalatok a magasabb benzinszámlát, a gépkocsivezetők
magasabb bérköltségét érvényesítik áraikban is, tehát végső soron
velünk, fogyasztókkal fizettetik meg. A forgalmi dugók egy további
lényeges burkolt költsége a várakozási idő bizonytalansága. Ha például
mindenképpen el akarjuk kerülni a késést, mert, mondjuk,
állásinterjúra igyekszünk, akkor lényegesen nagyobb rátartással kell
elindulnunk, ami bizony a mai világban elég drága mulatság.
Budapest a motorizáció terhe alatt nyög. A problémák súlyát
természetesen számos intézkedés enyhítheti a körgyűrű megépítésétől a
tömegközlekedés fejlesztéséig. A külföldi tapasztalatok alapján
azonban elkerülhetetlennek tűnik, hogy az utak használói
szembesüljenek az úthasználat áttételes költségeivel. Tisztában kell
lennünk azzal, hogy a számlát ma is kifizetjük, legfeljebb a költségek
elosztása igazságtalan. Az autósok útigénye például a tömegközlekedők
útigényének sokszorosa, a várakozási idő tekintetében mégis
valamennyien ugyanannyit „fizetnek” a reggeli
dugóban. Sajnos nincs más megoldás, mint az, hogy ezt a szolgáltatást
is díjkötelessé tegyük, a díjat pedig a fogyasztáshoz igazítsuk,
ugyanúgy, mint más javak esetében. Némileg leegyszerűsítve, ha például
egy busz utasai fejenként 0,6 négyzetméternyi útfelületet használnak,
akkor fizessenek tizedakkora díjat az úthasználatért, mint egy 6
négyzetméteres autó egyetlen utasa.
Ne gondoljuk azt, hogy az utak piacosítása és az útdíjak bevezetése
végső soron semmin nem változtat, csak másképpen fizetünk. Az
intézkedések nagy valószínűséggel a legmagasabb útigényű, azaz ebből a
szempontból leginkább pazarló gépkocsi-közlekedés visszaesését
okoznák. Mivel az autózás jelenti az egyik leginkább energiaigényes
közlekedési módot is, ezért a gépkocsiforgalom mérséklődése miatt
csökkenhetne az üzemanyagszámlánk, és környezetünk, illetve
egészségünk terhelése is. Kiszámíthatóbb és gyorsabb lenne a
közlekedés. Azaz többet dolgozhatnánk, többet kereshetnénk és jobban
élhetnénk. Vagy több szabadidőnk lenne, és akkor is jobban
élhetnénk.
Az útfelhasználási díj bevezetése nem utópisztikus gondolat. Számos
nagyváros sikerrel vezetett be díjfizetési kötelezettséget a belvárosi
területeken. London sikertörténete például jól ismert a közlekedési
szakemberek körében. A belvárosi zónába behajtóknak 2003 eleje óta
díjat kell fizetniük. A közlekedési viszonyok az intézkedést követően
egy csapásra megjavultak. Kétszeresére növekedett a városi közlekedés
sebessége, lényegesen kevesebbet késtek a buszok, és emelkedett a
tömegközlekedők száma. A reformokért harcosan kiálló polgármestert
pedig tavaly újraválasztották, ami az intézkedések egyértelműen
pozitív társadalmi megítélésére utal. A londonihoz hasonló
eredményeket értek el Európa és a világ számos más városában is.
Megjelent a Népszabadság 2007. január 4-i számában.
A cikkhez kapcsolódó részletes tanulmány:
A budapesti közlekedési dugók okai és következményei |