Csakhogy, ha itt megállunk, az összetétel logikai hibájába esünk. Az ország nem állampolgárok halmaza csupán: megszűnhet, miközben polgárai tovább élnek, vallhatja magát bűnösnek olyasmiben, amiben minden egyes polgára ártatlan, büszkének olyasmire, amire egyik polgára sem lehet az.

Veselkedjünk tehát újra neki a kérdésnek. Először is, pontosítsuk. Vajon gazdagabbak lesznek-e egy ország polgárai attól, hogy az illető ország olyan ásványkincsek birtokában van, amelyek a világpiacon a kitermelés áránál nagyságrenddel drágábban eladhatók?

Még ez sem elég pontos. Minden polgár? Ha így értjük a kérdést, világos, hogy szinte kizárt, hogy mindenki jól járjon: mindig lesz, aki éppen a sokak gazdagodásával járó változásoktól veszti el az állását. Az egyszerűsítés veszélyeiről nem elfeledkezve, inkább valamely átlagos gazdagodást mérő indexre (pl. az egy főre eső bruttó hazai össztermékre) érdemes koncentrálni. Tegyük tehát inkább így fel a kérdést:

Gazdagabbak lesznek-e egy ország polgárai átlagosan, ha az illető ország olyan állama olyan ásványkincsek birtokába kerül, amelyeket a világpiacon a kitermelés áránál nagyságrenddel drágábban el lehet adni?

Pihent aggyal persze nem nehéz kitalálni olyan történeteket, amelyek az olaj felfedezésétől az ország elszegényedéséig vezetnek, de ezekről az az ember érzése, hogy nem annyira a valóságot írják le, mint inkább valószínűtlen rémálmok csupán, vagy legalábbis, a lottónyeremény pusztító hatásáról szóló sztori mintájára, ritka és szélsőségesen atipikus logikai láncot alkotnak. A józan ész, minden óvatoskodás dacára azt súgja, hogy a fenti kérdésre a válasz: igen.

Szerencsére a társadalomtudományok nem csak sztorizásból (amit, ha a sztori ellentmondásmentes és explicit, illik modellezésnek hívni), hanem tapasztalati vizsgálódásból is állnak. Csakhogy példálózni az empíriával is könnyű, mind pro, mind kontra. Hol lenne Kuvait az olaja nélkül? Másrészről, hol van most Líbia, Nigéria és Venezuela az olajával együtt?

A kérdésre tehát a tudomány úgy tud megnyugtató választ adni, hogy statisztikai eszközökkel megvizsgálja sok-sok ország GDP-növekedési rátáját és a szóba jövő magyarázó változók közé beilleszt egyet, amely a rendelkezésre álló természeti erőforrások értékét méri. Ha ennek az együtthatója a GDP-növekedést magyarázó egyenletben szignifikánsan (szabott küszöbértéknél kisebb valószínűséggel pusztán a véletlen műveként) pozitív, a józan ész diadalmaskodott, és az olaj igenis gazdagít.

Mindenki, aki foglalkozott már statisztikával, tudja, hogy ezt kisakkozni nehezebb, mint leírni, hiszen az ördög (Hány ország? Elég-e? Melyek a plauzibilis változók? Mi reprezentálja a természeti erőforrások értékét?) a részletekben lakik. De azt is tudja, hogy mindezekkel a nehézségekkel szembenézve mégis csak el lehet végezni ezeket a számításokat.

Sachs és Warner (Natural Resource Abundance and Economic Growth, NBER Working Paper 5398, 1995) el is végezték, és úgy találták, hogy minden józan várakozás dacára, a válasz: nem. A természeti erőforrások furcsa átokként, intuíciónknak fittyet hányva, inkább akadályozzák, mintsem segítik egy ország gazdagodását. Líbia, Nigéria és Venezuela a szabály, Kuvait a kivétel.

Ez a furcsa és csöppet sem várt eredmény visszakerült a sztorizó, pardon, modellező társadalomtudósok asztalára, akik többnyire egyes országok részletekbe menő tanulmányozása révén próbálják meg kihüvelyezni, vajon milyen mechanizmusok teszik átokká a mennyből hulló mannát.

A fő magyarázó történetek (Ross: The Political Economy of the Resource Curse, World Politics, January 1999, és Alayli: Resource Rich Countries and Weak Institutions: The Resource Curse Effect, 2005, kézirat, és az alábbi források felhasználásával) a következők:

Az első négy csatornát makroökonómiai jellegűnek mondhatjuk.

1. A közgazdászok között legismertebb mechanizmus az ún. holland kór (Dutch disease): az erőforrások kiaknázása és eladása hatására felértékelődik az ország valutája (ne firtassuk most, pontosan miért), aminek következtében a külföldön eladható vagy importálható jószágok („az ipar”) összeszűkül, vagy nem bővül kellőképp. Ez azért rossz, mert az ipar a hosszútávú társadalmi hatásai, mint a tizenkilencedik századi Európa történetéből is tudhatjuk, a legjótékonyabbak az ország egészének hosszútávú gazdagodására nézvést.
2. Torz munkaerőkereslet. A gyémánt, vagy akár a váratlanul magas árú kakaó kitermelése néhány magasan képzett kapitalista és főmérnök mellett sok kevéssé képzett alkalmazottat foglalkoztat, nem pedig a fejlődést elősegítő szakmunkások és középosztály megjelenését és bővülését segíti elő.
3. Az ország bevételforrásainak koncentrációja kiszolgáltatja a költségvetést az erőforrás árváltozásából fakadó és az illető szektort fenyegető egyéb sokkoknak. Az olaj- vagy kakaóár váratlan összeomlásából vagy felszökéséből fakadó veszélyeket csak türelmes, előrelátó és mértéktartó költségvetési gazdaságpolitika tudja kezelni. Ha a jó években a vezetés tartózkodik attól, hogy pazarló presztízsberuházásokra szórja el a pénzt, és képes érinthetetlen alapokban pénzt félretenni a rossz időkre, mint teszi ezt Norvégia, persze ki tudja védeni a hullámzás hatását, de kevés ország politikusai képesek megállni az újraválasztásukat elősegítő költekezést. A gáz- és olajbevételekben úszó orosz költségvetés kiadásai az elmúlt két év során összesen 75%-kal nőttek.
4. A hirtelen és drámai változásokra nem csak az állam, hanem, ha a gazdaság intézményrendszere nem elég fejlett, a termelők sem tudnak kellő előrelátással reagálni. Ha a természeti erőforrás kitermelőinek nem áll rendelkezésükre megbízható, hatékony bankrendszer, nem meglepő, ha nem készülnek fel a szűk esztendőkre, vagy külföldre síbolják a hasznot.

Az átok beteljesülésének második fő mechanizmus-csoportja a magyarul szabadon szelvényvagdosó államnak (rentier state, [Mahdavi: The patterns and problems of economic development in rentier states: The case of Iran. In M. A. Cook, editor. Studies in the Economic History of the Middle East. Oxford University Press, 1970]) nevezett tünetcsoport.

5. Tekintve, hogy az állam jelentős, nem egyéni produktív munkából származó bevételek fölött diszponál, az ország értékteremtésre alkalmas lakosságának és vállalatainak jó része járadékvadászattal fog foglalkozni, azaz az állam jól tejelő emlőire cuppan rá, és idejét és találékonyságát nem a piacon beárazott termékek, szolgáltatások, alkotások előállítására, hanem az ásványkincsekből fakadó bevétel közvetlen vagy közvetett elsajátítására illetve az értük való marakodásra fordítja.
6. Ugyanez a csábítás a járadékok törvénytelen vadászatára is csábít, így nagyobb lesz a társadalom szövetétszétziláló korrupció.
7. A hasznot hajtó erőforrások állami ellenőrzése olyan termelőszektorok működésébe vonja be az államot, ahol annak megjelenése versenytorzító, káros hatásokkal jár.
8. A kormány olajbevételeinek osztogatása olyan lehetőséget ad a kormány kezébe, amely vonzóbb számára, mint a társadalmi konfliktusok demokratikus politikai intézmények révén való kezelése, és így lefokozza ezen intézményeket vagy akadályozza kifejlődésüket. (Karl: The Paradox of Plenty: Oil Booms and Petro-States. University of California Press, 1997.)
9. Az ásványkincsekből fakadó, akár polgárháborúig (kié is lesz az olaj?) menő csoportos marakodás káros hatásainak különösen érdekes irodalma van. Francesco Caselli szerint például (Power Struggles and the Natural Resource Curse, kézirat, 2006) a folyamat a következő. A vetélkedő elitek számára az állam feletti ellenőrzés annál vonzóbb, minél több hasznot hajt nekik az. Ha az állam olajjövedelmek milliárdjai felett diszponál, a zsákmány vonzóbb lesz, és így többen és nagyobb erőkkel küzdenek majd érte. Ez pedig nagyobb marakodást, gyakoribb, esetleg nem alkotmányos, sőt erőszakos kormányváltások veszélyét jelenti, amelyek hatása önmagában is negatív lehet. Ráadásul, ha ez a helyzet, már a zsákmány váratlan elvesztésének veszélye is elég ahhoz, hogy azok, akiknek a kezében a főhatalom, ne hosszútávú, értéknövelő építő beruházásokkal próbálják a saját hasznukat növelni, hanem rövidtávú, kevésbé produktív módokon igyekezzenek belőle mindent kifacsarni.
10. Kézenfekvő az is, hogy ha az állam a polgáraitól és vállalataitól adószedéssel elvett pénzt költi, a nép inkább a körmére néz, mint ha az ásványkincsekből fakadó talált pénzt adja ki: az állam kicsúszik az adófizetők ellenőrzése alól. Az utóbbi esetben nagyobb tehát az esélye annak, hogy a költségvetési pénz kicsiny társadalmi hasznot hajtó, vagy egyenesen káros beruházásokra fordul. Sala-i-Martin and Subramanian (Addressing the Natural Resource Curse: An Illustration from Nigeria IMF WP 03/139 2003) odáig mentek, hogy a Nigéria problémájára megoldásként azt javasolták: osztassék ki az olajjövedelem minden egyes centje a felnőtt állampolgároknak. Szedje be az állam aztán megint adóba, ha meg tudja győzni a népet arról, jobb helyen van nála a pénz, mintha az az embereknél maradna.

A harmadik cikkcsoport a fenti mechanizmusokat árnyalja. Azt vizsgálja, hogy mi magyarázza, melyik országban mekkora átkot vagy akár áldást hoznak az ásványkincsek.

11. Roland Hodler (The Curse of National Resources in Fractionalized Countries, U. Bern Diskussionsschrift dp0404, 2004) azt teszi a fenti (elsősorban a 9-es számú) történethez hozzá, hogy tekintve, hogy az átok részben a hatalomért rivalizáló csoportok közötti harc különböző negatív hatásain át teljesül be, annál inkább kell rá számítani, minél megosztottabb egy ország. A megosztottság jelenthet vallási, etnikai, osztály- vagy világnézetbeli különbségeket is, bár empirikus vizsgálódásában a szerző csak a nemzetiségi megosztottság átokbeteljesítő szerepét mutatja ki.
12. Auty (Political Economy of Resource Abundant States, Oxford University Press, 2001) és Lay és Mamoud (Bananas, Oil and Development, Kiel Working Paper 1218, August 2004) pedig arra hívják fel a figyelmet, hogy különböző (pontszerű vagy diffúz, a gazdaság egészétől különálló vagy abba beágyazott, nagy vagy kicsi lenyúlást lehetővé tevő) erőforrások más mértékben és csatornákon át válhatnak átokká.
13. Végül, és ez a fentiek elolvasása után nem lehet meglepő, Mehlum, Torvik és Moene (Institutions and the Resource Curse, University of Oslo Memo 29/2002) és Boschini és társai (Resource Curse or Not: A Question of Appropriability, Stockholm School of Econ. WP 534, 2003) úgy találják, az, hogy átok lesz-e a természetes erőforrás, avagy áldás, elsősorban az intézmények minőségén múlik.

Remélem, sikerült meggyőznöm az Olvasót, hogy mindez önmagában is elég érdekes. De kell-e, hogy érdekelje a gyémántbányákért folytatott polgárháborúk sanyarú története a nem közgazdász, nem politikatudós magyar értelmiséget? Magyarország, tudjuk jól, évszázadok óta sok sebből vérzik, de mintha az utóbbi fél évezredben a (mint írtuk, igazából elátkozott) olajlelőhelyek és aranybányák nem lennének ezek között.

Kell. Hogy miért, annak a kulcsa Knack (Aid Dependence and the Quality of Governence, World Bank, Policy Research Working Paper 2396) dolgozatából derül ki. Ő ugyanis azt írja és bizonyítja statisztikai eszközökkel, hogy pontosan a fenti listán található mechanizmusok (nem mind, persze) a várt hatást ellenkezőjükre fordíthatják szegény országoknak átutalt külföldi segélyek esetén is. Az átoknak mindegy, segélyből vagy ásványkincsek kitermeléséből csorog be a kincstárba a pénz.

Innen már csak egy lépés, hogy ne csak afölött morfondírozzunk el, a lehető leghasznosabban költjük-e el a Brüsszelből hazahozható, laikusnak valószínűtlenül sok milliárdot, hanem azt a blaszfemikus kérdést is feltegyük, vajon biztos-e egyáltalán, hogy a rengeteg pénz használ, és nem árt? Hiszen a brüsszeli manna a mi olajunk. Igaz, kitermelésén olajbányászok helyett pályázatírók dolgoznak, acélcsövek helyett számítógépeket és tanácsadókat kell importálunk kinyeréséhez, de vajon elegendő-e ez a néhány apró különbség ahhoz, hogy biztosak legyünk abban, nem lesz-e az áldásból átok?

Olvassuk csak még egyszer a fenti listát úgy, hogy a lelki szemeink előtt nem a nigériai olajjövedelem, hanem a Magyarország által az EU-tól kapott fejlesztési pénzek lebegnek. Vajon nem ismerősek ebben a keretben a fenti mechanizmusok? A becsorgó pénz haszontalan presztízsberuházásokra való elköltése (3, 10), az, hogy vállalkozók, művészek és értelmiségiek állami pályázatokból, nem a piacról akarnak megélni (5), hogy egyre inkább elharapózik a korrupció (6), hogy a beömlő pénz eltorzítja a piacok hatékony működését (7)? Az, hogy az EU-milliárdoknak már az előérzete is a hatalomért folytatott, az alkotmány határait feszegető, a közjóra káros csatára kényszeríti a már eleve megosztott politikai elitet (8, 9, 11), és nem csak nálunk, hanem szerte Közép-Európaban (ezért a cikk címe)? Az, hogy eleve nem igazán jól működő intézményeink, melyekkel országunk jól-rosszul elpöfög, éppen a beömlő százmilliárdok hatására mondják fel a szolgálatot, átokká változtatva, azt, aminek áldásnak kellene lennie (13)? De te fabula narratur: a mese rólunk szól.

Az persze, hogy a periferikus, gyönge intézményekkel megvert posztszocialista országok úgysem tudják az EU fejlesztési támogatást a maguk hasznára fordítani, a brüsszeli folyosókon is biztosan felmerült már. A természetes önzés és a rájuk utaltságunk kihasználása mellett ez lehetett az egyik oka, hogy nekünk az előző bővítési körök során megszokottnal jóval kevesebb juttatást ítéltek meg. Nálunk viszont továbbra is megkérdőjelezetlen premisszája minden makrogazdasági gondolatmenetnek, hogy minden euró hasznot hajt. Akinek a zsebébe jut belőle nettó öt-tíz cent, annak nyilván igen. De az, hogy hosszabb távon, az országnak összességben hajt-e, és hogy mit kell tennünk azért, hogy hajtson, igenis nyitott kérdés, talán ma a legfontosabb. Mit tettünk eddig, hogy az önző donorok torkára forrasszuk cinikus, de, mint láttuk, komoly közgazdaságtani érveken alapuló vélekedésüket?

Szerencsés lenne, ha az elit érdekcsoportok elkeseredett marakodása helyett, vagy, szerényebben, mellett, a Fejlesztési Terv vitája arról szólna, hogy hogyan tudnánk elérni azt, hogy a várható milliárdok minél nagyobb társadalmi hasznot hajtsanak, de legalábbis hogy ne váljanak átokká, aminél a semmi is jobban szolgálná az ország jövőjét. Ha ugyanis nem szedjük össze magunkat, a zászló nem áll nekünk.

Megjelent az Élet és Irodalom 2006/44. számában, „Miért folyik a csata? Avagy a 8000 milliárd átka” címen.